RÉSZLET:
Mit tennél, ha tudnád, hogy e regényben egy olyan főhőst ismerhetsz meg, kiért Te is garantáltan rajongani fogsz?
„Lassú szárnycsapásokkal szállt a légben, majd észrevett odalent egy gyönyörűen csillogó tavat. Kíváncsian ereszkedett le és landolt a fövenyes parton. Érdeklődve lépett közelebb a víz kristálytiszta, halványkék tükréhez, majd letérdepelt a parton. Egy halacska csapott párat a felszínre ugorva, aztán alámerült. Ámulva tekintett utána a mélybe. Aztán lassan elsimult a víz felszíne és ekkor… amit ekkor megpillantott… Sok csodás dolgot látott már addig, de amit ekkor látott… biztos volt abban, hogy annál nincs szebb vagy tökéletesebb kerek e világon.
Vajon mi lehetett az, amit megpillantott? Mit láthatott, ami oly lenyűgözően tökéletesnek tűnt a számára? Mi más lehetett volna, mint önnön tükörképe? Az a hófehér bőr, azok a kíváncsian csillogó zöld szemek a nyugodt, kiegyensúlyozott szemöldökök alatt és az az aranybarna haj, mely helyenként meg-megcsillanva a fényben bársonyos vállaira omlott… és azok a különlegesen puha, hatalmas, hófehér szárnyak… hát csoda, hogy annyira lenyűgözte a látvány? Aztán lassan felkelt és körülnézett. Addigra már többen is ott lézengtek körötte. Nyilván követték őt. Végigtekintett rajtuk. Bár kétségkívül mind különlegesen szépek voltak, de.… ekkor döbbent rá arra, hogy ő mennyivel különlegesebb mindenkinél. És nem csupán küllemét tekintve. Neki kérdései is voltak és nem elégedett meg holmi válaszokkal. Valahogy sejtette, hogy az élet több annál az idilli, édenbeli békénél, ami ott körülvette.
Amikor továbbindult, azt vette észre, hogy egyre többen követik őt. Egyre többen csatlakoztak hozzá. Voltak, akik kíváncsian figyelték minden szavát, hisz olyan érdekes dolgokat mondott. Kérdéseket tett fel. Olyanokat, melyekre a választ ők is szerették volna tudni, sőt még olyanokat is, amik nekik eszükbe se jutottak. Egyre különlegesebbnek látták. Olyannak, akinek a nyomában érdemes haladni. Ahogy így mentek-mendegéltek, hegyeken-völgyeken által és egyre több dolgot látott és tapasztalt, egyre több kérdést tett fel, és egyre többet meg is válaszolt, a bőre egyre fényesebben kezdett ragyogni, de először ennek semmilyen lehetőséget nem tulajdonított.
Aztán váratlanul egy erdő szélére érve a rengetegből egy igen különös lény rontott elő. Meglepődhetett őket látva, mert megtorpant.
Az erdőből kilépő lény fekete szemei szinte szikrákat szórtak dühében. Az addig látottakkal ellentétben testének nagy részét se toll, se szőr nem fedte, csakis a felső részén, de ami ott nőtt az igen sötét volt, akár az éjszaka és hátul a földig ért. Testéből négy végtag nyúlt ki, de ezek közül csak kettőn állt. Minden végtagjából további öt apró rész állt ki. Elég furán nézett ki. Csupasz volt és nem tűnt túl életrevalónak, de két gyönyörű, nagy „almája” magára vonta főhősünk tekintetét.
– Téged is csak ezek érdekelnek? – hallotta váratlanul vádlón csilingelő hangját, miközben a lény újra nekiindult és megérintve főhősünk mellkasát félrelökve őt, bosszúsan elhaladt mellette.
Nem ellenkezett, csak hagyta, hogy félretolja útjából és ámulva tekintett sudár, büszke alakja után. Aztán azonban már lépett is, hogy a lény karját megragadva rászóljon, hogy várjon. Tettének következménye valószínűleg egy pofon lett volna, de az egyik hófehér szárnyú társa megragadta főhősünk kezét:
– Ne! – szólt rá – Jobb, ha hagyod! Nem éri meg az útjába állni!
– Mert ki ő?
– Nem tudjuk.
– És mi lehet a baja?
– Azt se tudjuk.
– Fantasztikus! – mosolyodott el főhősünk. – Miért is nem csodálkozom?
– Várj! Most hová mész?
– Megkérdem.
– Ne tedd! Nem láttad milyen? Letépheti a fejed.
Erre csak elmosolyodott, de nem állt meg. A többiek ezúttal nem merték követni.
Sokáig ment, csak mendegélt, de csak nem találta a különös és egyúttal gyönyörű lényt. Már kezdte úgy vélni, hogy esélytelen. Már keresztül-kasul bejárta a környéket, az erdőségeket is és egyre távolabb jutott. Közben be is esteledett. A sötétségben pedig már csak önnön fénye segítette abban, hogy el ne botoljon. Aztán egyszer csak meghallotta a zokogást.
Arcát tenyerébe temetve egy fának támaszkodva sírdogált a mezítelen lény. Fázni ugyan nem fázhatott. Kellemes, meleg éjszaka volt. Még a szél sem fújt. Főhősünk tehát nem igazán értette, hogy miért sírdogálhat ennyire. Valaki bántotta talán? Sok különös, méltóságteljes lénnyel találkozott addig, de mind igen jámbornak tűnt. Miként a társai is. Egyszerűen idillien békés volt ez az egész világ. Mindenki boldognak látszott. Nem értette mi lehet a baja ennek a lénynek, mi oka lehet bárkinek a szomorúságra.
– Üdv! – köszöntötte közelebb lépve, mire az, meglepődve, óvatlanul fordult felé. Főhősünk fénye bevilágította az egész testét. Ekkor vette észre, hogy van még egy része, ahol nem csupasz. Nem sejtette még, hogy ez a különös lény egy lány.
– Mit bámulsz! – kiáltott rá dühösen a lány és könnyekkel teli tekintete ismét szinte villámokat szórt, miközben karcsú, mellső végtagjaival sietve takarta el testének kérdéses részeit.
– Nagyon különleges a tested – mondta ki főhősünk a meggondolatlan szót.
– A testem? Szerinted is csak ez számít? – kezdett kiabálni vele a lány. – Ennyi? Ennyi vagyok csak? Az nem számít, hogy én mit érzek, hogy mit akarok?
– De igen – felelte meglepett ártatlansággal – Éppen ezért vagyok itt, hogy ezt megkérdezzem.
– Valóban? – csendesült le a lány.
– Így igaz – felelte főhősünk kellemes hangján és közben már le is vette saját testéről azt a fehér vásznat, melyet reá adtak. A lány pár lépést hátrálva, bizonytalan tekintettel nézte, amint ketté tépi. Aztán az egyik felét odanyújtotta neki, miközben ő maga elfordította fénylő arcát és ezzel együtt tekintetét is.
– Takard el ezzel magad! – mondta közben, de a lány nem mert közelebb lépni. Főhősünk testéből már erősebb fény sugárzott miután ruházatát levette, így testének részleteit nem láthatta. Arcának vonásait azonban már igen. Neki is feltűnhetett tehát, hogy mily csodálatos, milyen jóképű, de azt ránézésre nem tudta eldönteni, hogy férfi-e vagy nő, ahogy azt se, hogy bízhat-e benne vagy se. Fusson vagy maradjon? Nem tudta. Nem mozdult tehát. Nem lépett hozzá közelebb. Csak állt ott dermedten.
A leány csak állt ott szótlanul. Főhősünk erre odahajította hozzá a vásznat, majd miközben továbbra is elfordulva maga köré csavarta a megmaradt részét, így szólt:
– Elnézést, de nem tudtam, hogy zavar, ha néznek.
A lány egy pillanatig hezitált, de aztán sietve kapta fel a vásznat.
– Most azzal fogsz jönni, hogy te nem vagy olyan, mint a többiek? – suttogta közben.
– A hozzám hasonlók? – kérdezte főhősünk, de még mindig nem nézett hátra.
– Igen.
– Nem tudom milyenek. Nem igazán ismerem még őket. Nem régóta létezem.
– Valóban? – ismételte magát a lány, most már valódi csodálkozással. – És hogy hívnak?
– Mondják, hogy gyere.
– De mi a neved?
– A mim?
– Most már megfordulhatsz – szólt ekkor a lány. – És köszönöm neked.
– Szívesen.
– Az én nevem, Lillith – folytatta a lány – Ha ezt mondod, tudom, hogy rólam beszélsz.
– Lillith – suttogta megismételve.
– Igen – mosolyodott el a lány. – És mi a tiéd?
Főhősünk elgondolkozva nézett. Nem tudta a választ.
– Azt hiszem nevem az nincs – suttogta szégyenkezve.
De Lillith már adott neki egyet. Csendben, magában. Egy szép nevet. Fényeset.
Még nem sejtette, hogy egyszer ez a név majd rettegést hoz a világra. Most még csak remény volt. Tiszta, szelíd fény.„
