RÉSZLET:
Mit tennél, ha ismeretlen ellenség elhurcolná a szeretteidet? Elindulnál, hogy felkeresd igazi apádat és segítséget kérj?
„Nem tudta, hogy mit tegyen. Miután váratlanul lerohanták őket, és mindenkit elhurcoltak, segítségre volt szüksége. De vajon kihez fordulhatott volna? Még szinte gyermek volt. Ráadásul addig elszigetelten éltek. Jól ismerte népe történetét. Sokszor hallotta, hogy réges-régen menekültek át az árnyak földjére, mivel az emberek irtották őket, mert sárkányok voltak. Így aztán nagyon vágytak a biztonságra és a békére, ezért telepedtek le a kavargó felhők felett magasan húzódó fennsíkokon, azokat elfoglalva és persze azért is, hogy szabadon szárnyalhassanak, anélkül, hogy bárki láthatná és így levadászhatná őket. Az árnyak népe szerencséjükre nem merészkedett a számukra mérgező, kénes felhőtenger fölé, ők pedig nem ereszkedtek le közéjük. De most… egyedül maradt. Teljesen egyedül.
Nagy, könnyes, narancsszín szemeivel csak dermedten bámulta a leégett fennsíkot, a helyet, mely addig számára nemcsak az otthont, de a világot is jelentette. Rettegés fogta el a szívét, ha a fényes gépezetekre gondolt, melyek odafentről érkeztek teljesen váratlanul. Csillogtak és hullámoztak az égen.
Aztán váratlanul villámok cikáztak belőlük és támadásba lendültek. Minden lángolni kezdett. Próbálták tűzzel viszonozni a tüzet, de semmit se ért. Az ellenség pillanatok alatt lerohanta őket. Felülről nem számítottak támadásra. Hiába védekeztek, összefogva, sorra kezdtek eltűnni a körötte lévők. Testvérek… anyák… apák… nagyapák… Ő is csak annak köszönhette, hogy megmenekült, hogy egy rossz mozdulat miatt megcsúszott a lábai alatt leomló meredélyen és lentebb zuhant a gyilkos felhőrétegen át, így az ellenség szem elől tévesztette. Amikor több száz méterrel lentebb egy sziklaszirten feltápászkodott, látta, hogy a szomszédos Yperpérán nevű birodalom, melyet szintén ádázul támadni kezdett a váratlan ellenség, már védőburkot vont maga köré és fölé, védelmük pedig kiterjedt a sárkányok szemközti fennsíkon élő rokonaira is, anélkül, hogy ezt tudták volna. Sajnos azonban ő eme távolabbi klánhoz tartozott.
Minden pillanatok alatt zajlott le. Mire visszatért a fennsíkra, az övéi már nem voltak sehol. Az ellenség egy teremtett lelket se hagyott hátra rajta kívül. Se élve, se holtan. Nem tudta mi történt velük, hová lettek és azt se tudta mit tegyen.
Egyetlen reménye Yperpérán volt, a birodalom, mely már hosszú évszázadok óta rendületlenül állt nem messze tőlük. Bár elszigetelten éltek, mégis sokat hallott már a királyról, legendákat zengtek róla a népek, ők pedig odafentről, a távolból figyelték a lent, köröttük közel és távol élőket. Így jutott el hozzájuk Ádisz, a királyuk híre. Mindenki úgy ismerte, hogy olyan, aki segíti a bajbajutottakat és mindenre talál megoldást. Elhatározta hát, hogy felkeresi és a segítségét kéri, bár tudta, hogy akkor fel kell fednie előtte és bizonyára az árnyak előtt is a kilétét és ezzel mindenki megismeri népe évszázadok óta rejtegetett titkát, azt, hogy kik ők valójában.
Mélyet sóhajtott, majd pedig életében először aláereszkedett a fennsíkról és hatalmas szárnyait széttárva gyors, csendes repüléssel érkezett a birodalom határaihoz. Pár száz méterrel hamarabb ereszkedett le egy bokros részen, majd pedig sietve változott át mezítelen, emberszerű alakjába. Az addig gallérként a nyakában lógó fekete szőttes immáron térdéig érve fedte be testét. Kedve szerint alakulhatott át bármivé és bárkivé.
A birodalom határainak őrsége a támadás miatt teljes fegyverzetben, palánkjaik, őrbástyáik mögött megbújva, készenlétben várt. Meglepődhettek volna a védtelen, fegyvertelen leány látványán, de tudták jól, hogy nem szabad lebecsülni senkit a külleme alapján, így aztán a kellő óvatossággal fogadták, ahogy minden menekültet, akikből addig már bőven érkezett. A leány beszélte a nyelvüket, ami már önmagában is bizalmat keltett, ám ami megnyitotta számára a belső kapuikat is, az nem ez és mégcsak nem is az ártatlannak tűnő külleme volt, hanem egy szó, egy név, amit kimondott: Phosphor.”
