RÉSZLET:
Mit tennél, ha imádna téged egy fiatal és jóképű király, de a szíved megdobbanna egy amolyan rosszfiúért?
„Phosphor elszántan állt az ablak előtt. Aztán amint Levártesz, a mágus végzett és bólintott, megragadta a kilincset. A következő pillanatban szélesre tárult az ablak, és ezzel megnyílt az átjáró. Mintha egy tejfehér tükör állta volna útját, elhatárolva őket egy másik világtól. Egy világtól, melyet egyikőjük se ismert még, de ahonnét jól tudták, eladdig senki se tért még vissza élve. Ylarion aggódó tekintete kísérte Phosphor minden mozdulatát.
– Minden rendben lesz! Nem kell aggódni! – bíztatta Levártesz.
– De azt beszélik, még soha senki nem tért vissza élve. Sőt! Másként se. – tördelte kezeit Ylarion, főhősünk régi jó barátja.
– Fantasztikus! – suttogta Phosphor, miközben tekintetét le se vette az opálfehér átjáróról.
– Nyugalom! – intette le Levártesz – Ennél jobban már aligha készíthettük volna fel.
– Felkészíteni? Hisz fogalmunk sincs mi vár rá odaát.
– Amennyire csak lehet felfegyvereztük, mégpedig igen praktikusan.
– De a többiek, akik eddig próbáltak átlépni, azok is fel voltak fegyverkezve, mégse tértek vissza.
– Ne aggódj! Jobban és ügyesebben még egyikük se volt megpakolva tőrrel és egyéb titkos pengével. Védelmi és támadó felszerelése egyaránt bőven van. Ráadásul olyan formában, hogy az avatatlan szemlélő mindezt észre se veszi, ő pedig könnyedén tud mozogni tőle. Tessék, itt van még a kardod. Ezt se felejtsd itt! – nyújtott még át Phosphornak egy méteres acélt.
Főhősünk sose szokott sokat tétovázni, de azért nem az a fajta volt, aki meggondolatlanul ugrik a halálba. Jobbjával óvatosan megérintette a különleges anyagú, opálosan tejfehér réteget, mely a másik világtól elválasztotta. Azt beszélték, hogy ezzel a varázzsal a mezsgyére vezet az út. A helyre ahonnét se élve se holtan nem juthat többé senki vissza. A fehér, függőleges fal úgy hullámzott feketekesztyűs ujjai nyomán, mintha csak egy nagy, lábasnyi tej felületét érintette volna meg. Nem telt bele két pillanat se és a túloldalról sötét ujjak bukkantak elő és ha nem elég gyors, bizony magukkal ragadták volna. Cseppet se tűnt bíztatónak a helyzet. Még át se lépett és már megragadták, vitték volna, ki tudja hová és ki tudja mit, milyen rémségeket tettek volna vele odaát. Hűvös borzongás futott végig a jelenlevőkön.
– Nem! Ez mégse jó ötlet! – ragadta meg karját, barátja, Ylarion. – Nem mehetsz. Nem hagyom, hogy menj!
– De meg kell találnunk a királyt!
– Nem biztos, hogy ott van. Bárhol máshol is lehet. Biztos van még hely, ahol nem kerestük.
– Mondtam már, hogy nyugodj meg! – szólt közbe Levártesz. – Alaposan felfegyvereztük, nem lesz… várj! Mit csinálsz? Miért dobálsz le mindent?
– Azt mondtátok, mindenki felkészülten lépett át. Mindenki. És nem tértek vissza, nem igaz?
– Igen, de… várj! Azért ne dobj el mindent! Legalább egy tőrt vigyél!
– Nem. Semmi nem kell – állította Phosphor elvigyorodva és nem várt tovább, elszántan lépett előre.”
