RÉSZLET:
Mit tennél, ha váratlanul átváltoznál valami különös lénnyé és mindenki üldözni kezdene? Hol találhatnál így is otthonra?
„Aznap este már lefekvéshez készülődtem, amikor váratlanul dörömbölni kezdtek az ajtómon. Sietve kaptam magamra ruháimat. Mivel nemcsak a faluban, de több mérföldes környéken belül én voltam az egyetlen orvos, így éjjel-nappal készen kellett állnom.
– Mi történt? – kérdeztem az ajtóban álló nyurga legénytől. Ismertem őt. A szomszéd faluban lakott. Két tagbaszakadt fickóval érkezett, akiket eladdig még nem láttam.
– Nincs semmi baj, doktor, ne aggódjon, de a szomszéd faluban szükség van önre, illetve a véleményére, mert fogtak valami fura lényt és nem tudják, mi lehet az.
– Egy állatot? Az ráérne holnapig. Ide is hozhatnák.
– Nem. Teljesen emberszerű, de rettenetes. Ezt önnek is látnia kell. Kérem, jöjjön!
Nem késlekedtem. Magamhoz vettem orvosi táskámat, felmásztam melléjük a szekérre és már indultunk is. A szomszéd faluba érve nagy nyüzsgés és lárma fogadott. Bár éjfél felé járt már az idő, de úgy tűnt mindenki ébren van még. Fáklyákkal kezükben álldogáltak a falu szélén, ordítozva véve körül egy fát. Vajon mi lehetett az, ami ennyire felbőszítette őket? – töprengtem magamban. Kísérőim utat törtek nekem, így jutottam át a feldühödött tömegen.
Amikor a térre léptem, melyet körbevettek, egy pillanatra megtorpantam a látványtól. A fához egy emberszerű lényt kötöztek. Megszaggatott, koszos ruházatot viselt. Fekete, hullámos fürtjei takarták arcát, ahogy feje eszméletlenül bukott előre. Ha a kötél nem tartotta volna, bizony összerogy. Annyira emberinek tűnt, de mégse volt az. Szárnyai a denevérekhez, enyhén csavart, hegyes szarvai a kecskékhez tették hasonlatossá.
– Maga az orvos? – kiáltott rám a mellette álló felfegyverzett alak.
– I… igen. – dadogtam.
– Jöjjön ide!
Bátortalan léptekkel indultam meg feléjük.
– Na, mi lesz már! Jöjjön, és ne kéresse magát!
Lassan odaértem hozzájuk, de közben egyetlen pillanatra se vettem le tekintetem a fogolyról. Félelem és rettegés borzongatott. Legszívesebben elfutottam volna, hátra se nézve. Ugyanakkor tudásvágyam, és kíváncsiságom vitt előre.
– Azt akarom – kezdte a fegyveres ember, amikor odaértem – hogy alaposan vegye szemügyre, vizsgálja meg, és írja le ide a véleményét, a megfigyeléseit, hogy milyennek látja, mit tapasztalt és a vizsgálatai alapján mit tud megállapítani róla. – szólt, miközben átnyújtott egy pergament és pennát. Aztán hangos szóval útjukra bocsátotta az embereket. A nép zúgolódva tért nyugovóra, én pedig ott maradtam a fogoly mellett.
Körben, minden irányban őrök figyelték mozdulataimat. Közelebb léptem, hogy a fáklyák fényében jobban szemügyre vegyem. Testét ezernyi karcolás és seb borította. Egyértelműen látszott rajta, hogy lóhoz kötve vonszolták odáig. Sebeiből azonban nem vér, hanem valamiféle kék anyag folyt, mely átitatta ruházatát. Bizonyára ez lehetett a vére. Mindent belengett valamiféle fémes illat, mely rézre emlékeztetett. Kitapintottam nyaki ütőerét. Már alig lehetett érzékelni a pulzusát. Tudtam, nem sokáig fogja húzni, hamarosan véget érnek kínjai. A halál oka pedig, a rengeteg vért látva nem volt kétséges.
– Nem értem én ezeket az embereket. – suttogtam dühösen, mintegy magamban, hisz aligha hallhatta bárki szavaimat. – Nem volt elég nekik, hogy elfogták és megkötözték… Rosszabbak, mint az állatok, mert azok csak akkor ölnek, ha táplálékra van szükségük. Ezek meg… hogy lelhetik ilyesmiben az örömüket. – ingattam fejem.
Ebben a pillanatban a fogoly váratlanul megmozdult. Rémülten ugrottam hátra. És akkor, különös dologra lettem figyelmes. Sebei látványosan, a szemem láttára elkezdtek begyógyulni. Döbbenten néztem. Lassan felemelte fejét, majd körbenézett, végül pedig rám emelte különös, rémisztő tekintetét. Fénye smaragdszínben tündökölt, pupillái tágra nyíltak a sötétben. Remegő kézzel emeltem fel az egyik fáklyát, hogy bevilágítsam arcát.
A fényre, pupillái résnyire szűkültek, majd sietve fordította el a fejét. Bár arcán nem látszott, de sejtettem, nagyon bántja a világosság.
Biztos voltam abban, hogy nem érti szavaim, mégis beszélni kezdtem hozzá, leginkább azért, hogy önmagamat nyugtassam.
– Nem kell félned tőlem. – kezdtem. – Nem akarlak bántani, csak megvizsgállak, mert még sosem láttunk ilyen lényt korábban.
– És a vizsgálat része volt az is, … hogy hány mérföldet bírok ki élve, … ha lóhoz kötve vonszolnak? – tette fel váratlanul a kérdést, arcán halvány, gúnyos mosollyal.”
